Ez a téma talán már lerágott csont, de úgy néz ki, hogy még nem eléggé, ugyanis még mindig nagyon sok ember van, akinek ezzel a témával gondjai akadnak. A probléma tárgya a nárcisztikus emberek. Azonban vigyázni kell a címkézéssel (amit nagyon nem szeretek), nem szabad mindenkire ráhúzni ezt a dolgot, de tény, hogy a kollégáimmal beszélgetve, azt látjuk, hogy egyre több az ilyen eset. Ahhoz, hogy megértsük az ilyen kapcsolatokat, figyelembe kell venni hogy ehhez bőven akad partner is. Vagyis olyan emberek, akik valamiért vonzzák az „önimádattal” rendelkező egyedeket. Természetesen nem véletlen, hogy idézőjelbe tettem az önimádatot.
Abba most bővebben nem mennék bele, hogy konkrétan kik azok a nárcisztikus emberek, hiszen ezeket a tulajdonságokat már sokan papírra vetették.
Most arról írnék, hogy mégis kik azok, akiket leginkább kipécéznek az ilyen személyek. Először is mindenképpen olyat keresnek, aki szerintük gyengébb náluk, vagy azt gondolják, hogy valamiben kevesebb náluk. Remek példa: társfüggő nő/férfi, esetlegesen egy boderline beteg, önértékelési problémákkal küzdő, illetőleg valaki olyan, akit az elején nagyon könnyű irányítani, manipulálni, és akit nagyon könnyen magukba tudnak bolondítani. Sokszor bőven elég nekik egy elvált nő/férfi aki egyedül maradt a gyerekével. Esetlegesen egy olyan valaki, aki nagyon a szeretetre éhes, évekig egyedülálló valaki, aki annak is örül, ha egy kis szeretetmorzsát csipegethet.
Azzal tisztában vagyunk, hogy ez nekik mennyire alap dolog, hogy az elején (első két évben is akár) a szép, a kedves, a jóember oldalukat mutatják, már-már mesébe illő szerepjátékkal, amiért egytől egyig Oscar-díjat kaphatnának. Megtévesztik az összes körülöttük lévő embert, később mindenkitől eltiltják a másikat, és csodásan adják elő a szegény én játszmáját, letagadja a múltban történt bántásait is, bele hazudva gátlástalanul a másik arcába. És így persze teljesen el vannak nyomva. Tulajdonképpen a KFT is erről énekelt hajdan. “Bábu vagy, bábu vagy, valaki irányít!” Laár András mondta egyszer, hogy téved, aki politikát szimatol e dalban, mert itt arról van szó, hogy két szerelmes közül az egyik uralkodik a másikon, de az nem bánja, észre sem veszi azt. “Azt hiszem, nem hiszed, nincs erőd, hogy észrevedd… Nyisd ki a szemed!”
Sőt, Andrew Lloyd-Webbernek is volt egy dala erről. Malek Andrea énekelte:
„A dán dogodat
Majd én viszem le reggel hatkor
És ölelj át a puszta padlón, ha neked ott jó.
A Cadillaced, lemosom míg sül a steaked
S ha kivasaltam minden inged, lejtek tangót
Mondd, hogy gyere s a rabszolganőd én leszek
A pálmát öntözöm még kuglizni is elvihetsz
Mint jó szellem ha kiszabadul
Íme egy tip-top asszony s te vagy az úr.
Sheldon Bloom, csak rám ne unj.
A házimozin veled bámulom majd Spencer Tracyt
És imádni fogom Count Basie-t, érted bármit!
Ha kocogni mégy, veled nyomom a sok kilométert
És nem használok többé sminket, nem kell a púder
Meg sem pisszenek, ha meditálsz majd Freud felett
A szójás sütidre, csak cukormentes szószt teszek
Sok rejtett ösztön elszabadul
Íme egy tip-top asszony, s te vagy az úr Sheldon Bloom, csak rám ne unj.
Nincs horoszkóp, semmi tenyérjóslás hókusz-pókusz
A krízisekről szóló opuszt szemétre dobjuk
Nem eszem húst, játszom Bachot én az öreg brácsán
És idézem jó Emile Zolát, bár ez már túlzás
Meggyógyítalak, ha náthás vagy és láz gyötör
Ha zűr van fejedben az analízist én lököm
Sok gátlás, görcs mind felszabadul
Íme egy ti-top asszony s te vagy az úr
Sheldon Bloom, csak rá nem unj.
Egy jó ideje már létezik egy szakszó: ECHOISTA, vagyis az, aki általában a nárcisztikus emberek „párja”. Félig annak a mintájára, hogy Narcissusba Echo nimfa volt reménytelenül szerelmes, mert a fiú persze csak önmagát tudta szeretni, részben pedig azért, mert vannak olyan emberek, főleg nők, akik elvakult szerelmükben nem veszik észre, hogy a másik fél csak önmagát fényezi, sőt idővel elkezdik utánozni. Nem úgy, hogy ők is fényezik magukat, hanem felveszik a párjuk bizonyos szokásait, vagyis úgy kedvesük „visszhangjává” válnak. Az echoisták végtelenül segítőkészek, nagy előszeretettel támogatják a másikat, kínosan ügyelve, hogy ők maguk ne legyenek kiismerhetőek, ugyanis akkor úgymond lebuknának. Mondhatni tükröt tartanak egymásnak.
Az mindenesetre fél siker, ha az echoista személyiség felismeri, hogy ő is az echoisták táborába tartozik. Ez ugyanis – hogy egy kis túlzással is éljünk egyúttal – korántsem „gyógyíthatatlan betegség”, vagyis van kiút, ki lehet törni ebből az állapotból. A lényeg, hogy a problémáját felismerő echoista személynek módja legyen akár egy terápiás csoportban, akár egyszerűen a barátai körében a figyelem középpontjába kerülni – persze, ehhez az is szükséges, ha nem szakembernél jár, hogy a barátai észrevegyék, mi vele a helyzet, és valóban igaz barátként igyekezzenek segíteni rajta! – és ilyenkor valóban ő legyen a középpont, róla legyen szó, nem szabad hagyni, hogy pl. puszta szerelemből a nárcisztikus kedvesére terelje a szót! Ne riasszuk el azzal, hogy most egyszerre úgy viselkedünk vele, mintha színpadon álló sztár lenne (mindent csak fokozatosan!) és értessük meg vele okos szeretettel, hogy nem minden esetben önzés, ha azt mondja: „ÉN!”
