Miller Gertrúd párkapcsolati tanácsadó

Lásd meg önmagad!

önszeretet

A régi időkben, 50-60 évvel ezelőtt, illetve talán még ennél is korábban, a XX. század elejétől közepéig arra tanították az idősebbek a gyerekeket, hogy aki szereti önmagát, az önző.

Ma már, mint annyi más egyéb dolog, ez is megváltozott, átértékelődött a világ változásával – amellett hajdan nem igazán foglalkoztak azzal sem, hogy merőben mást jelent önmagunk elfogadása (amibe egy adag egészséges önzés is belefér), mint az, amikor hatalmas az egónk, nem figyelünk senki másra, csupán önmagunkra, nem törődünk senki mással, csak magunkkal, semmi nem számít, csak az, hogy nekünk személy szerint minden a legjobb legyen. Ez utóbbi az igazi önzés. 

Ám önmagunk elfogadása, az, hogy bár törekedhetünk ugyan szebbek és jobbak lenni, sőt, kell is erre törekedni, de azért alapvetően elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk – hiszen a bőréből senki sem bújhat ki, az alaptermészetét senki sem vetkőzheti le – ez az a fajta önszeretet, ami semmiképpen nem nevezhető önzésnek.

Amikor elhisszük, hogy belőlünk valóban csak egy van, egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk, és a hibáinkkal együtt is szerethetőek: hiszen tökéletes ember nem létezik, se kívül, se belül, és ez így van jól. Ha valóban létezne szó szerint tökéletes ember, aki mind kívül, mind belül kizárólag válogatott jó tulajdonságokat egyesítene magában, az nem is lenne szerethető, és valójában nem maga a tökély lenne, hanem nem egyéb, mint egy szörny! 

Ezért is lenne nagyon fontos, hogy a hibáinkkal együtt – mert azokkal együtt vagyunk igaziak, és szerethetőek! – legyünk képesek elfogadni és szeretni önmagunkat. Hogy ne undorral nézzünk a tükörbe, hanem azt az igenis értékes és kedves lényt lássuk benne, akik vagyunk!

Egy önértékelési problémákkal küzdő valaki leginkább csak szívja a másiktól az energiát. Vagyis képtelenség őt boldoggá tenni, mert semmi soha nem elég. Számára megerőltető lesz, ha a másiknak örömet, szeretetet kell adni, hiszen önmagát sem szereti. Ezért fontos ezen dolgozni. Természetesen, ha van még szeretet a két fél között, úgy mind a ketten megtesznek dolgokat a másikért a saját tempójukban.

Sajnos sokszor túlzottan evidensnek vesznek dolgokat az emberek. Miért is? Mert ez jár neked? Valóban? Semmi nem evidens, semmi nem kötelezően elvárható. Mindig azt szoktam mondani a “párjaimnak”, hogy minden nap tegyetek meg valami olyat a kedvesért, ami számára fontos, és nem mindennapos. Ez nem megerőltető, viszont rengeteget jelenthet.

Azonban nagyon fontos, hogy ne erőszakold meg magad. Csak őszinte szeretettel tedd azt, ami a másiknak örömet szerez. A személyiségünk nemigen változik, a viselkedésünk igen. Tehát egy abszolút nem romantikus férfitól ne várjuk azt, hogy gyertyafényes vacsorával vár haza.

Sokan szerelemre vágynak, ami teljesen normális. Van olyan kapcsolat, ahol szépen lassan alakul ki, van ahol azonnal jön a flash, ami hamar el is múlik, és van ahol bizony soha nem alakul ki.

A szerelem egy nagyon izgalmas, és jó állapot, bár van, aki teljesen abnormális lesz tőle. Mindenesetre egy droghoz hasonlítható, állati jó érzés, ami ha nincs, iszonyatosan tud hiányozni. Sajnos ez az állapot nem tart örökké, bár én örülnék a legjobban, ha örökké tartana, de nem lehet mindig 100 %-on égni, viszont érdemes törekedni rá.

 A szerelem, az Te magad vagy, a másik személy csak egy “segédeszköz” hozzá. Tulajdonképpen a szerelembe szerelmes az ember. Amikor azt érzed a pároddal szemben, hogy nem vagy már szerelmes, hogy ez már nem az, ami volt, akkor kell elkezdeni élvezni azt az őszinte igaz szeretetet, ami a szerelemből alakul ki. Nem véletlen, hogy rendszerint 2 év után házasodnak meg az emberek, hiszen akkor már nagyjából lecsillapodnak a kedélyek. Szóval, drágáim, senki nem mondta, hogy egy kapcsolat fenékig tejfel.

 Lesznek benne feladatok, könnyebbek és nehezebbek. Menekülhetsz a kapcsolatból egy másik férfi vagy nő karjaiba, de saját magad elől SOHA nem menekülhetsz. Amikor az ember meghoz egy döntést, ahhoz tartania kell magát. És ha az ember olyan szerencsés, hogy úgy érzi, olyanok ők ketten a párjával, mint a kettévágott alma két fele, vagyis egyszerre találta meg a másikban a lelki társát, és a szeretőjét, akkor annál inkább vigyázni kell egymásra, mert aki a másik felét találta meg, az igazán elmondhatja, hogy megfizethetetlen kincset talált.

Ha pedig megtaláltuk a másik felünket, akkor végképp nem szabad többé lehúznunk, pocskondiáznunk, kövérnek, rútnak, ostobának neveznünk önmagunkat. Mert ha ő is úgy érzi, hogy a másik felét, egy igazi drágakövet találta meg a személyedben, akkor többé se okod, se jogod nincs az önutálatra, és az önértékelési problémákkal való küszködésre! Ha valaki téged őszintén a világon a legszebbnek és legjobbnak talál, hidd el neki, hiszen nem mondaná, ha nem így lenne! Volt már arra példa, hogy olyan embert, aki a világ rútjának találta önmagát, és még jelentős változás után sem tudta elhinni magáról elvadult lelkével, hogy őt is szeretheti egy ellenkező nemű ember, meggyógyította a párjának igaz szerelme. Óriási türelemmel, szeretettel, gyengédséggel, szerelemmel leolvasztotta róla a jégpáncélt, és mindketten megismerték ezáltal az igaz boldogságot. „Ne nézz a vak tükörbe – a fénybe nézz, és meglátod magad!” – így szólt egy már több évtizedes Neoton Família sláger. És igazat mondott!